Érzések az aszódi ultreyáról!
- Részletek
- Módosítás: 2012. október 28. vasárnap, 10:25
- Írta: Miklós, Eszter
- Találatok: 4159
2011.09.03. szombat, egy elõre beírt dátum naptárunkban. Vártuk ezt a napot készültünk rá. Ahogy közelgett egyre izgatottabban, egyre jobban ráhangolódtunk, mint karácsonykor a gyermek ki már átélte a csodát és egy új csodára vár.
Eljött a nap, a kocsit fullra töltöttük és gyönyörû napsütésben indultunk az ultreyára, Kiskunlacházáról - Aszódra. A közel másfél órás út elszalad, volt mirõl beszélnünk egymással. Úgy gondolom, ha a földet kellene megkerülnünk is találnák témát, hisz mind „egy húron pendülünk”. Törtük a kiló métereket és ni csak „halacskás” autók elõzésébe kezdtünk. Kézzel-lábbal integettünk Alsónémedi testvéreinknek és már latolgattuk, hogy kik ülhettek hátul az autóban akiket nem ismertünk fel.
Az izgalom tetõpontjára hágott mikor megláttunk az aszódi templomkertben gyülekezõ sokaságot!. Vajon kik jöttek el? Kik vannak már itt? sok dolog cikázott a fejünkben, de ez nem tartott soká, mert ahogy beléptünk a templomkertbe, barátok mosolya, ölelése, szeretete fogadott. Jó volt látni az ismerõs és ismeretlen arcokat. Kézzel fogható volt a szeretet, kézzel fogható volt az öröm, kézzel fogható volt az összetartozás. Tudjuk akik itt vannak Isten szeretete hozta õket mind ide. Próbál mindenki a neki rendelt úton járni, Istent helyezvén életünk középpontjába.
Mint a cursillón is már annyiszor, most is az idõ hiányával kellet szembe nézni. A számunkra oly sok kedves ember közül még a felét sem üdvözöltük, de már indultunk is a templomba. A misén várt minket a következõ ajándék, a kis ékszerdobozban István atya köszöntése, mosolya, ….. ahogy ránk nézett, …… ahogy áldásra tárta felénk a kezét………… abban minden benne volt, amit anno a cursillón átéltünk. Isten kézzel fogható szeretete. Még most is melegség járja át lelkemet, mintha most is ott lennénk. Egy szívvel énekeltünk, egy szívvel éltünk át a szentmise minden pillanatát.
Én úgy gondoltam, hogy ez egy cursillós év indító szentmise is egyben, ezért kértem a Szentlélek közbenjárását a cursillósok nagy
családjára, egyházközösségeinkre, hogy tudjuk Istennel – Istenben élni életünket, tudjunk és akarjunk tenni közösségeinkért, összefogván, Isten szeretet parancsát szem elõtt tartván. Kértem a Jóisten, hogy áldja meg papjainkat, Boxi atyát, Robi atyát akik most nem tudtak eljönni. Áldja meg a mi összes, drága cursillós atyáinkat, akiktõl oly sok minden kapunk. Kértem, hogy sokszor érezhessük a közösség különleges, titokzatos, összetartó erejét, Isten és egymás szeretetét.
A mise után az ebéd következett, de valójában senki nem az ételre figyelt, mint egy nagy darázs – méh raj, kisebb-nagyobb csoportokban duruzsolt mindenki. Ha valaki csak a kerítés mellé lett volna kárhoztatva, szerintem annak is óriási lelki töltekezés lett volna. Mindenki beszélt, mosolygott, boldog volt. Volt ki komoly dolgokról beszélt, volt aki kacagott, de egy biztos, minden akkor, ott volt egy helyen ami most a nagyvilágból hiányzik.
Ott volt Isten, az emberek beszéltek - beszélgettek egymással, az emberek odafigyeltek egymásra és az egyenlet végén ott volt az öröm, boldogság, szeretet.
Kérdezem én : Olyan nehéz ez? Én fõként ezt hoztam haza a mostani ultreyáról! Azért is gondoltam, hogy ezt leírom részletesen, hogy aki ott volt emlékezzék, és aki nem volt ott az vágyjék, a következõ ultreyára.
Az ebéd után szétváltunk, a régi és az 1 hónapos, 1 évesek csoportjára. Jó volt hallgatni a beszámolókat. Ki hogyan talált csoportra, kit hogyan fogadtak. A felmerült kérdésekre, egyedi helyzetekre az idõsebb, tapasztalt cursillósok rögtön segítõ kezet nyújtottak. Tapasztalatukkal, tudásukkal több irányt mutattak a kérdések megoldásában, megoldhatóságában.
Már maga a látvány boldoggá tett. Egy óriási ovális körben ült egymás mellett több tucat ember, akiknek szeme ragyogott a boldogságtól. Idõs, fiatal, férfi, nõ lelkesen mesélt az eddig megélt cursillós életérõl, az eltelt idõben lelkét felemelõ eseményekrõl.
Töltõdtünk és töltöttük egymás szeretet tankját és mi külön figyeltünk arra, hogy teli tankkal érjünk haza, mivel az otthon maradt társainknak szüksége van az itt szerzett szeretetre, tapasztalatra, többletre, amit ezen az ultreyán kaptunk. Egy gondolat, egy elmesélt történet, egy szívfájdalom vagy akár kudarc, vagy egy saját magad ültetett gyönyörû virág, amivel gondolsz a másikra. Mint ahogy drága jó Julikánk is egy óriási kosár maga szaporított virággal érkezett és osztott szét sokunk között. Szaporította a szeretetét és szétszórta köztünk. Csendben, jóságosan, szelíden ahogyan csak õ tudja! Isten csodálatos virágszála.
Rohant az idõ, mintha hajtották volna. A csoportok ismét az udvarra vonultak és folytatódhattak a be nem fejezett beszélgetések. Feltöltött tankommal, virággal kezemben egyszer csak azt vettem észre, hogy egyre fogyatkozunk, egyre több autó indul el a hazavezetõ úton. Mi is indulásra kényszerítettük magunkat.
Áldottak legyenek azok az emberek akik tettek ezért az ultreya létrejöttéért. Áldott legyen a sok dolgos kéz aki finom ételt fõzött nekünk, akinek szeretete, munkája volt az elõ- és utómunkálatokban. Köszönet nektek!
Aki akart az tudott töltekezni, tudta Isten szeretetét sokasítani, hazavinni magával.
Mi öten Kiskunlacházáról boldogan mentünk haza. A hazavezetõ úton feltûnõ csend volt, fele olyan csacsogás sem hallatszott már, csak mosolyogva néztünk ki a fejünkbõl, mint egy jól lakott óvodás a csoki torta bekebelezése után.
Boldogan, feldobottan, lelkesen értünk haza. Gyermekeink azt mondták, hogy ide máskor is elmehetünk, „elengednek” mert szeretik azt az apát-anyát látni, akik az ilyen összejövetelekrõl hazamennek.
Hazavittük Isten és embertársaink szeretetét, ami hazaértünkkor szemmel látható volt.
Hazavittük az erõt amibõl együtt építhetjük tovább Isten országát! Kívánok mindenkinek sok-sok ilyen együtt töltött csodás napot!
Sok olyan barátot, ki jelenlétével, szeretetével bearanyozza az életünket, akiktõl többek, jobbak lehetünk.
DeColores!
Eszter és Miklós